Tábortuz

1.

Az 59-es foút a barrensi lehajtó után két mérfölddel Ültetvény útként folytatódik. Könnyu elvéteni az öreg fatáblát, még a színtelen környezetben is. Chicagóból New Yorkba tett kiruccanásaim során most már évek óta szorongás nélkül voltam képes elhajtani mellette. Benntartom a levegot, ötig számolok. Kifújom. Biztonságban magam mögött hagyom Barrenst; egyetlen régi árny sem ront elo a sötét erdobol, hogy megfojtson.

Játék ez, amit még gyerekként játszottam. Amikor csak megrémültem vagy ki kellett mennem a sötétben a régi fészerbe, azt képzeltem, hogy amíg visszatartom a lélegzetemet, egyetlen szörny vagy baltás gyilkos, vagy torz horrorfilmszereplo sem kaphat el. Visszatartottam a lélegzetemet, és teljes gozzel rohantam, amíg a tüdom majd' szétrobbant, és nem voltam bent a házban, a biztonságos csukott ajtó mögött. Gyerekkorunkban még Kayceet is megtanítottam erre a játékra, mielott még meggyulöltük egymást.

Kínos, de még mindig csinálom. És az a helyzet, hogy be is válik.

Többnyire.

Egyedül a benzinkút mosdójába zárkózva addig sikálom a kezem, míg felreped rajta a bor, és vékony kis vérpatakocska csorog le a lefolyón. Harmadszor mosok kezet, mióta átléptem Indiana határát. A mosdókagyló fölötti horpadt tükörben sápadt és torz az arcom, és a barrensi emlékek mérgezo virágokként nyílnak ki újra.

Rossz ötlet volt.

Kilököm a mosdó ajtaját, és a kora reggeli napfénytol hunyorogva szállok vissza a kocsimba.

A leágazásnál legyektol hemzsego szarvastetem mellett hajtok el, a feje még mindig valószínutlenül ép és szinte szép, a szája végso sóhajra nyílik. Lehetetlen megmondani, hogy autó ütötte-e el, vagy kósza golyó végzett vele. A frissen elgázolt állatokat rendszerint felszedi valami derék öregfiú, füstölobe teszi, és szárított hús készül belole. Tizenhét évesen elütöttem egy szarvast az öreg Ford Echómmal - elobb szedték fel, mint jómagamat. De ez a szarvas valami oknál fogva háborítatlanul hever.

A vadászat Barrensben fontos elfoglaltság - sot, valójában a legfobb elfoglaltság. Beépült a kultúrába. Már ha nevezhetjük annak. A vadászidény hivatalosan csak télen kezdodik, de a srácok minden évben kiosonnak egy hatos csomag sörrel, zseblámpával és az apjuk puskájával felszerelkezve nagy bak után cserkészni, vagy megnézni, hogyan legelésznek a suták és a gidáik. Néhány sör után pedig mindenre lonek, ami mozog.

Az apám régen engem is magával vitt vadászni; apa-lánya programjainkban rendszerint a preparátorhoz tett kiruccanás is szerepelt. A házunk falát szarvas-, prérifarkas- és medvefejek díszítik trófeák gyanánt. Megtanított, hogy lépjek rá a lelott fácán testére, míg fél kézzel kicsavarja a nyakát. Emlékszem, milyen ideges lett, amikor eloször láttam szarvast ölni, és sírva fakadtam; hogyan nyomta rá a kezem a még mindig meleg testre és a lyukból pulzáló vérre, amely megfosztotta az élettol.

- A halál szép - mondta.

Egykor az anyám is szép volt, míg a csontrák meg nem tette a magáét. Lerágta a haját, csont és izom üres héjává faragta a testét, sejtrol sejtre vitte el. Miután meghalt, apám azt mondta, hogy ez a legnagyobb áldás, és hogy hálásnak kell lennünk, mert az Úr a nyájába fogadta a mennyben.

Az Ültetvény útról lefordulok a 205-ösre, amibol végül a Fo utca lesz, és megcsap a hoségben a tehéntrágya szaga. Június közepe van, tanév vége, de mintha nyár derekán járnánk. A földek barnák a tuzo nap alatt. Újabb mérföld után új tábla mellett haladok el: "Üdvözöljük Barrensben. Lakosság: 5207 fo." Amikor utoljára itt jártam, tíz éve, alig a fele volt. A Fo utca valóban a foutca, de kilenc mérföldje alatt három autóval találkozni is nagy forgalomnak számít.

Számolom a telefonpóznákat. Számolom a dróton hintázó varjakat. Megszámolom a távolban öklökként meredezo silókat is. Számokra váltom az életemet, számlálásra. Tíz éve Chicagóban élek. Három éve vagyok ügyvéd. Hathavi magánpraxis után a CEAW-nál kötöttem ki, a Környezetvédelmi Érdekképviseleti Központnál.

Van jövom, van életem, tiszta és világos lakásom a Lincoln Parknál egy tucat könyvespolccal, amelyen egyetlen Biblia sincs. A barátaimmal Chicago belvárosi bárjaiban, klubjaiban és kocsmáiban találkozom, ahol a koktélokban olyan összetevok találhatók, mint az orgona és a tojásfehérje. Most már vannak barátaim, és kész - és pasijaim is, már ha hívhatjuk annak oket. Amennyit csak akarok, névtelenek és megkülönböztethetetlenek, ki-be járnak az ágyamból és az életembol, ahogyan én akarom.

A legtöbb éjszakán rémálmaim sincsenek.

Sokszor megesküdtem, hogy soha többé nem megyek haza. De most már jobban tudom. A világ minden önsegíto könyve azt mondaná, hogy az ember nem menekülhet a múltja elol.

Barrens gyökeret eresztett bennem. Ha azt akarom, hogy egyszer s mindenkorra eltunjön, nekem kell eltépnem a gyökereket.

A Fo utca. Ami valaha kápolna volt - egyszintes, ablakok nélküli betonépület, oda jártunk vasárnaponként, míg apám úgy nem döntött, hogy a lelkipásztor a maga kénye-kedve szerint értelmezi a Szentírást; különösen az dühítette, hogy szemlátomást túl lazán áll "a melegek" dolgához -, most White Castle gyorsétteremként funkcionál. A könyvtáron, ahova anyám vitt kisgyerekként mesedélutánokra, most a "Johnny Chow keleti büféje" felirat ékeskedik. Gyerekkoromban még egyetlen beülos étterem sem volt.

De olyan sok minden maradt régiben: a VFW bár neonfénye ugyanúgy pislákol, és Mel pizzériája, ahova olykor suli után elbicikliztem egy szeletért, még mindig ontja a pizzát. Annyi minden, ami kihullott az emlékeimbol, még mindig érintetlen - Jiffy autójavító muhelye, Jimmy autóalkatrészboltja, a lerobbant szexbolt, ami valaha Kaycee Mitchell apjáé volt. Vagy még mindig az övé, amennyire én tudom. A Kísértésnek azonban új teteje van, és új neontáblája is. Szóval virágzik az üzlet.

Megpillantok egy varjút egy telefondróton, és kicsit távolabb egy másik is ott üldögél. Két varjú, az öröm, egy az bú.

A Fo utca után már semmi sem a régi: vadonatúj lakások, egy Jennifer bútorbolt, egy olasz étterem, kirakatában salátabár. Minden ismeretlen, kivéve a roncstelepet, és közvetlenül mögötte az autósmozit. Sok-sok, a vasárnapi iskolába járó gyerekkel eltöltött szülinapi zsúr helyszíne, sot, egy nyomasztó hálaadásnapé is, épp miután anyámat eltemették. A mi egyetlen büszkeségünk, még az Optimal Muanyag érkezte elott.

Még több varjú ücsörög egy oszlopon. Három, négy, öt, hat, hét. Hét, mirol szó ne essék, olyan titkokat. Varjúsereg.

Attól, hogy visszajöttem, összeszorul a mellkasom, és gombóc van a torkomban. Szorosabban markolom a kormányt. Az elso pirosnál - Barrens egyetlen piros lámpájánál - visszatartom a lélegzetem, és behunyom a szemem. Most én irányítok.

A mögöttem lévo pasas a dudára fekszik: zöldre váltott a lámpa. Egy icipicit túl erosen lépek a gázra, és kilövök a keresztezodésbe. Amikor a látómezom szélén megvillan az ismeros, narancsszínu fény, gondolkodás nélkül indexelek, és befordulok a Donut Hole parkolójába - ez, akár az autósmozi, teljesen változatlan.

Lekapcsolom a gyújtást. Csendben ülök. Mindössze pár pillanat a klíma nélkül, és máris gyötro a forróság. Vagy huszonnyolc fok van - sokkal melegebb, mint Chicagóban volt. A levego fojtogatóan párás. Lehámozom magamról a bordzsekimet, és az anyósülés elol felkapom a táskámat. El tudnék viselni egy kis vizet.

Ahogy kinyitom a kocsi ajtaját, egy kék Subaru kanyarodik be mellém, az utolsó pillanatban tapos a fékbe, mire elugrok. Kétszer is megnyomja a dudát.

Bosszankodva csusszanok ki a kocsiból, hogy a másik milyen közel parkolt, aztán észreveszem, hogy a no a kocsiból felém mosolyog, és mindkét kezével hevesen integet. A Donut Hole felé mutogat, és mindössze egy másodperc töredéke alatt kell eldöntenem, hogy forduljak-e vissza Chicago felé, és felejtsem-e el ezt az egész ügyet. De hirtelen lebénulok. A "küzdj vagy menekülj" ösztön menet közben azzá vált, hogy dermedj meg, válj láthatatlanná, várd ki, míg elmúlik.

Misha Dale. Szokébb és testesebb, még mindig gyönyöru a maga kisvárosi módján. Mosolyog. Régebben álmodtam is a mosolyáról - ahogy, gondolom, a fenéklakó kishal álmodik a cápa torkának hosszú, sötét alagútjáról.

Misha tizenkét évesen: minden barátját rávette, hogy dobáljanak meg szikkadt zsemlével, ha átsétálok a menzán. Misha tizennégy évesen: állati combcsontot tett az öltözoszekrényembe, azt állítva, hogy anyám csontja, és azt suttogta, hogy testrészeket tartok a fagyasztóban - ez a pletyka olyannyira agresszívan terjedt, hogy még Kahn seriff is kijött ellenorizni. Tizenöt évesen: gyujtést szervezett a pattanásaim kezelésére. Tizenhat évesen: online petícióhoz gyujtött aláírásokat, hogy kicsapjanak az iskolából.

Szadista, gyönyöru mosollyal. O, valamint Cora Allen, Annie Baum és Kaycee Mitchell évekig szipolyoztak, a szenvedésemen híztak és erosödtek, valósággal eksztázisba estek, amikor tizenegyedikben...