Fillento

FILLENTO

Volt az én kis pajtásomnak, "Fillento"-nek más neve is, de már arra nem is emlékszem. Csak így hívták ot, mert sose mondott igazat. Mikor pedig erosen ráripakodtak egy-egy hazugság után, lesü- tötte kis konok fejét, s rendesen azt dunnyogta: - Én nem hazudok.
- Hát?
- Csak fillentettem.
A sok füllentés után rászáradt a Fillento név, s még a tanító úr is így szólította: - No, Fillento, tudod-e a leckét?
Amire o rövidesen azt füllentette, hogy: - Tudom.
Pedig bizony nem tudott o soha egy leckét sem. Hanem ezért kifüllentette magát a legnehezebb kérdés után is, mert ehhez aztán úgy értett, hogy mindenki bámult rajta. Még a tanfelügyelo is azzal jött iskolát látogatni, hogy: - Na, hadd lássam, hol az a híres füllento!
A mi kis pajtásunk felállott, borzas fején százfelé meredezett a kócos haj, s pisze orrát olyan komikusan rángatta, hogy mi, többiek, rögtön elkezdtünk vihogni.
Még a tanító úr is mosolygott a bajusza alatt, de a tanfelügyelo úr nemhiába volt vaskalapos, komoly maradt.
- Hát te vagy az? Mért nem fésülködtél ma, fiam?
- Fésülködtem én - füllentett o egész komolyan, mi pedig vígan lestük, mi fog ebbol kisülni.
- Ne hazudj! - szólt a tanfelügyelo úr, ki még nem volt hozzászokva, hogy kell a kis Fillentovel beszélni.
- De igen, édesanyám fésült meg, van neki egy aranyfésuje, amit a királytól kapott ajándékba.
A nagy szakállú úrnak egész elnyúlt a képe bámulatában erre a nyilvánvalóan képtelen hazugságra. A tanító úr odafordult hozzá, s így szólt mosolyogva: - Nincs is édesanyja, egész kicsi baba volt, mikor meghalt, most a falu tartja sorkoszton, mindenki szereti, mert különben jó gyerek, és igen mulatságosan tud füllenteni.
A tanfelügyelo úr soká komolyan nézett rá, s így szólt: - De kisfiam, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy belásd, senki sem él hazugságból, sot az Isten legjobban bünteti azt, aki hazudik. Hát miért nem szoksz le errol a csúnya rossz szokásról? Látod, pajtásaid sohasem hazudnak, senki sem hazudik, hát te miért teszed? Jobb volna, ha a leckéd megtanulnád, és szorgalmas, okos ember lenne beloled.
- Megtanulok én minden leckét - mondta bunbánóan Fillento.
- Igazán? No, hát akkor mondd meg nekem, halottad-e hírét az igazságos Mátyás királynak.
- Hogyne.
- Na, beszélj valamit róla.
Az egész iskola Fillento felé fordult, úgy lestük ragyogó szemmel a gyönyöru feleletet. O pedig elkezdte: - Tegnapelott kimentem az erdobe (halk kacagás hallatszott, mert a falunk határában nincs is erdo, sehol sincs, csak arra a mádi hegyeken), és ott minden fára fel volt írva krétával, hogy itt járt Mátyás király, és az utolsó fához oda volt kötve a kolozsvári bíró, és Mátyás király egy vastag nádpálcával fenekelte, amiért édesanyámnak nem engedte, hogy fát szedjen az erdoben.
Doltünk a kacagástól jobbra-balra. Az iskolai rend teljesen felbomlott, hahotáztunk, visongattunk, a könyveket csapdostuk, a tanító úr is kacagott, a tanfelügyelo úr is kacagott. Csak a kis Fillento volt komoly, s úgy nézett elore, mintha tiszta színigazságot mondott volna, mikor pedig látta; milyen sikert ért el, szelíden elkezdett mosolyogni.
De hát ha mégolyan mulatságos volt is a vizitáció így, a tanfelügyelo úr belátta, hogy Fillentovel szemben nem tudja megorizni a komolyságát.
Ketten nem férnek egy csárdában, hát szépen kiparancsolta a gyereket az iskolából. Meghagyta neki, hogy iskola után maradjon benn, mert beszélnivalója lesz vele.
Aztán elkövetkezett a vizitáció komoly része, de errol nem beszélek, nem volt mulatságos, sot rám nézve szomorú emléku, mert ekkor történt velem meg, hogy a krumpliról semmit sem tudtam felelni.
De akármilyen komoly is volt ez a délelott, mégis arra voltunk legjobban kíváncsiak, hogy vajon mit akar a tanfelügyelo úr Fillentovel iskola után. Szerencsére tanítóné asszony ottfogta Fillentot vizet merni a kútból, mert most, hogy az egész iskola le volt foglalva, nem volt segítsége; hát így Fillento uram csakugyan bevárta az iskola végét, s szépen berendeltetett a tanfelügyelo úrhoz. Mi nem bírtunk szétoszlani, a kapu elott csoportosan vártuk, mi lesz, hogy jön ki Fillento; biztosra vettük, hogy ot fogják elrakni a mai feleletért. Egyszer jön ki. Komoly volt és csendes; mikor a tornácról lejött.
- No - mondogattuk -, jól kikapott - és nevettünk rajta.
De amikor körülfogtuk, s száz kérdéssel támadtuk meg, visszakapta a régi hamis szemu Fillento- arcát, és hozzáfogott mesélni: - Tudjátok, azért hívott be a tanfelügyelo úr, mert meg akart prezentálni, amiért olyan jól megnevettettem.
- Ne fillents! - kiabáltuk.
- De bizony, azt mondta, hogy máskor is ilyen jó legyek, adott egy narancsot, a tanítóné asszony egy pohár kávét meg kalácsot, azért voltam olyan soká, mert ezt mind meg kellett enni.
A hallgatóság egy része kacagott, más része hitt neki.
- Bizony, akár hiszitek, akár nem, adott egy hatost is emlékül.
- Hol van, hol van? Mutasd meg!
A kis Fillento elkezdett a zsebében kotorászni, egyszer csak felderült az arca: - Nagyszeru, hisz azt már elkötöttem a bótba! Kovács Zsuzsi is evett abból a cukorból, amit vettem.
Ezzel aztán be volt fejezve az ügy. Kovács Zsuzsi éppen betegen feküdt odahaza, nem is volt iskolában.
Így beszélt Fillento koma mindig, még véletlenül sem mondott igazat soha.
De rossz szándékból nem hazudott, csak tréfából. Örökös tréfa volt az egész élete, ezért szerette mindenki. És azért is, mert az is tréfa volt neki, hogy magára vegye akárkinek a hibáját.
Én is hálával és nagy szeretettel emlékszem rá egy jótettéért.
Nálunk volt egy téli délután. Bent játszottunk a kisszobában. Ott volt a pohárszék is, és hogy, hogy nem, egyszer leütöttem szeleskedésbol a nagyanyám legkedvesebb kávéscsészéjét. Úgy szerette azt, hogy sose ivott másból, sot azt mondta nekünk, gyerekeknek, hogy beteg lenne, ha eltörnék.
És az bizony eltört, négy-öt darabban hevert a földön. Elsápadtam a nagy ijedségtol, és síri csend lett a szobában. Odaát nagyanyám meghallotta a csörömpölést s a hirtelen csendet, és bejött vészjósló arccal.
- Mi az?
Meglátta szegény a cserepeket s az én fakó arcomat, és mindent kitalált.
- Mit tettél? - mondta hangosan.
Ekkor eloállt a kis Fillento.
- Én tettem - mondta csendesen -, meg akartam mutatni, hogy meg tudom az orromon tartani, mint a szerencsi cirkuszban a komédiás.
Felemelte tömpe kis orrát, s két karjával jelezte, hogy akart egyensúlyozni.
Olyan komikus volt, olyan mulatságos, hogy haragos nagyanyám elkezdett mosolyogni, és barackot nyomott a fejére.
De azért láttam, hogy mindent tud, s uzsonnakor Fillento kapott kávét, nem én. Mikor pedig ócska, nagy embertol örökölt ködmönében elment, mint egy kis manó, azt mondta nekem nagyanyám: - Jobb fiú ez a kis Fillento nálad!
S olyan mélységes szemrehányás volt a hangjában, hogy egész éjjel sírtam utána. De a kis Fillentot még jobban szerettem. Az egész falu szerette. Kézrol kézre adták, meséltették; kukoricahántáskor, fonóban, dörzsöloben o volt az elso személy.
Kifogyhatatlan volt a mulatságos ötlete, kivált mikor beletanult a nagy emberek dolgába, s összevissza füllentett legényekrol, lányokról mindenféle badarságot. Jutalmul úgy etették, mint a madarat, ami csak szemének-szájának ízlett.
Igyekezett is kedvében járni mindenki, mert ártatlan tréfákkal ugyan, de alaposan ki tudott nevettetni valakit.
Volt a faluban egy szörnyen fösvény asszony: Balogné; ettol ritkán kapott valamit, legfeljebb sült krumplit, azt is akkor, ha már senkinek se kellett. Egy ilyen ebéd után beállított a fonóba Fillento pajtás. Beszélget, beszélget, s csak nyalogatja a száját, mint a kiskutya, ha jóízuen evett. Addig- addig, míg valaki észrevette.
- Eh, be jó ebéden voltál ma!
Fillento koma: - Bizony jón.
- Ugyan kinél?
- Balognénál. Három tál ételt ettem, azért nyalogatom a számat.
- No, beszélj már, mi volt.
- Elso tál: leves, jó tiszta, friss kútvízbol. Második tál: tegnap sült krumpli. Harmadik: pecsenye, harmadnapos sült tök.
Még ma is emlegetik nálunk, ha nincs jó ebéd, hogy: - Ez után is nyalogatná Fillento a száját.
Szegény kis Fillento, nem tudtuk meg, hogy milyen ember lett volna belole. Jött egy irtózatos hideg tél, s a senki gyermekének átjárta ringy-rongy ruháját.
Beteg lett, gyulladást kapott, s kilenc napra már az angyalok között keltett nevetést bizonyosan, mikor betoppant füllentésre kész pisze orrocskájával. Utolsó szava is méltó volt egész életéhez. Nagy lázban, lefogyva, meredezo szemmel feküdt, én éppen ott voltam hozzá látogatóban; a bíróné állott mellette, és ápolta a kis beteget.
- Mit érzel, fiacskám? - kérdezte tole.
Rávetette még egyszer hamiskásan a szemét: - Édesanyám itt volt az elébb, hozott bíró néninek aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt..., ott van a másik szobában, nézze meg... A bíró néninek könny csordult le az arcán, s kiment a másik szobába, megnézni az aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt. Mire bejött, a kis Fillento nem füllentett többet.
Szegény kis pajtásom, mennyit emlegetjük. Mintha csak élne, s olyan maradt volna, mint akkor volt.
Hányszor mondtuk, ha valamelyik...